Nézlek

Nézlek: keresem, kutatom a férfit, aki nem is olyan rég még engem követelt… a tekintetet, aki mohón falta testem íveit a sötétben is; a kezet, ami féltőn fonta át derekam, a mosolyt, ami melegséggel töltötte meg a szobát… Remegek legbelül, érzem ez lesz az utolsó csók, amit váltunk. Nézlek, ahogy zihálsz… utánam nyúlnál, de valami visszatart. Hogy kívánom azt az érintést, a hangodat, ami marasztal… Az utolsó tétova, zavart csókunk az első lépés, amit egy új élet felé teszek: kilépek a lakásodból, már nincs maradásom, csak gondolatban nézek utánad. Hallom, ahogy lassan bezárod életed ajtaját mögöttem, kattan a zár…

Nézlek: keresem, kutatom a férfit, aki nem is olyan rég még engem követelt…a tekintetet, aki mohón falta testem íveit a sötétben is.

…eszembe jut az első beszélgetésünk: mellettem ültél a céges vacsorán… vajon véletlen volt? Azóta is hálás vagyok érte. Az első üzeneted, amikor begipszelt lábbal otthon feküdtem és megkérdezted, hogy vagyok… én még csak nem is sejtettem, hogy akkor már ott motoszkált kettőnk gondolata benned… hetekkel később zavartan, lopva egymásra nézünk… kezdtem sejteni, de még mindig nem tudtam akarom-e… a hajón este, ahogy körbevezetsz és megnevettetsz, beszélgetünk és nem csak a pezsgőtől szédülök… az ocsmány sültkrupli, amit nevetve majszolunk… végül megkérdezed, hogy van-e kedvem találkozni még Veled… hálát adok a pezsgőnek, mert így nem félek igent mondani… amikor a Dunán “evezünk” és majd elsüllyednék, hogy milyen bénán csinálom, de rám nézel és már semmi nem ciki… ahogy fekszünk a parton, a nyugágyban és jól esik együtt a csend a csillagok alatt… az úttesten át automatikusan megfogod a kezem, először érsz hozzám, elmosolyodom… elhívsz vacsizni, Te főzöl. Rohansz haza, összefutunk az irodában… mosolyogsz, mosolygok… izgulok, te is… Rohanok haza: hajmosás, zuhany, kis parfüm… ujjatlan ruhát veszek, hogy szabadon hagyja a bőröm, szeretem a vállam… remélem te is fogod… elindulok, dobog a szívem… sietek… te ajtót nyitsz, én rögtön megnyugszom… néhány órával később a teraszon állunk, finoman hozzáérsz a vállamhoz, mosolygok: szereted a vállam…  átölelsz, magadhoz húzol, érzem a szívverésed, beletúrsz lágyan a hajamba… áramütés, a fülembe súgsz… megcsókolsz, maga a tökély…minden olyan természetes… ahogy az ingedbe bújok és te átölelsz …hajnalban az érintésedre ébredek… nézel, csillog a tekinteted… ölellek, órákig simogatsz, újra elalszom… nem tudunk betelni egymással… együtt sétálunk a városban… én boldog vagyok, te boldog vagy …Mi boldogok vagyunk. 

 
Néha azt kívántam bárcsak “jobb” időben találkoztunk volna, kicsit később, amikor már túl vagy a threesome-on és a bakancslistádon helyette az szerepel ‘dare to fall in love’…  Most azon tűnődöm, mi a szerelem…?! Tulajdonképpen ahogy minden, ez is fejben dől el, nem? Semmi köze a szívhez, hisz’ az agyunk termeli a hormonokat, a rózsaszín ködöt…  eldöntötted, nem akarsz senkit túl közel engedni… húztál egy képzeletbeli vonalat, behúztad a kéziféket, mondván a szerelem visszatart, sebezhetővé tesz… ez utóbbit tanúsítom!

Nézlek, próbállak kivenni a messzeségben: távolodsz vagy közeledsz éppen?

Az élet nem állt meg, te jobbra, én balra… hiányzol még most is, sokszor nálad járok gondolatban…  Nézlek: töröljelek ki facebookon, a telefonomból?! Minek? A gondolataimból úgy sem tudnálak… Te még gondolsz rám, vagy lassan nyom nélkül eltűnök az életedből…? Vajon eszedbe jut a nevetésem? Álmodsz még velem, hiányzik néha a tekintetem, a bőröm a bőrödön? 

Ó igen, tudom: jön majd más… Nézlek: vannak dolgok, amiért érdemes harcolni és vannak amiért nem…. Vajon még találkozunk…? Nem korán, nem későn, hanem épp a legjobbkor… Időben.

Nézlek, próbállak kivenni a messzeségben: távolodsz vagy közeledsz éppen?